Bang HaeWon: Hiányzol

  

Megpróbálom újra! Remélem ez jobban fog sikerülni, mint az előző próbálkozásaim! Kiírok mindent, ami a szívembe maradt, s nem tudtam kiadni magamból. Hallgassatok végig, s ne ítéljetek el, azért mert szerelmes lettem a tiltottgyümölcsbe!

1.rész

Újra!

   Ott kellett hagynom. A fájdalom, mely a szívembe maradt utána nem tudta pótolni semmi sem. Napok, hónapok teltek el azóta, de nem változott semmi. Még mindig szeretem, de nem folytathattuk tovább. Lebuktunk, neki pedig választania kellett, hogy én vagy a családja. A családját választotta, s most ott áll az út másik oldalán a kislánya apró kezét fogva, azzal a kezével, amivel nem rég még engem simogatott miközben nyögtem az érintései alatt. Behunytam a szemeimet s nagyot sóhajtottam. Most kell elfutnom innen, nehogy megláson. De nem akarok, látni szeretném még, hogy legalább ennyi öröm maradjon meg nekem. Megígért nekem is mindent annak idején. Azt mondta nem fog elhagyni, hogy bármi lesz, ő itt marad velem, és segíteni fog nekem. Megígérte, de megszegte. Nem kellene hibáztatnom miatta, de kénytelen vagyok. A büszkeségembe lépett bele. Elindultak tovább. Én pedig követtem őket az út túloldalán. Figyeltem lépteiket, gesztusaikat, ahogy egymással játszottak, ahogy az apa örömet okozott a lányának. Látszik rajta, hogy nagyon szereti a kislányát, de önző szeretnék lenni és azt szeretném, hogy engem is szeressen. Hideg szél fújt át, jobban összehúztam magamon a kabátot. Fáztam, és késésben is voltam. Nem érdekelt csak látni akartam őt. Megálltak újból, s egy kirakatott néztek. Játékbolt. Elmosolyodtam. Édes volt a kép, amit nyújtottak. Kedves kis gesztusként az apa magához ölelte a lányát. Emlékszem mikor engem ölelt magához. Hideg volt és sírtam. Arról beszélgettünk akkor, hogy mekkora bűntudatom van. A beosztottja voltam és minden ebédszünetben az irodájában tartottuk a kis ottlétjeinket. Féltem, hogy a felesége, vagy valamelyik kollégám benyit ránk. De nem ez történt.

   Elkezdett cseperegni az eső. Jin elővett egy esernyőt. Kinyitotta és alábújt a kislányával együtt, majd nevetve futottak tovább. Megcsörrent a telefonom. Legrosszabb időpontban. Rápillantottam a kijelzőre, s a legjobb barátnőm volt az.

-         -Szia! – szóltam bele kissé bánatos hangon.

-         -Te hol vagy? – ideges volt kiabálni akart, de vissza fojtotta. – A főnök teljesen ki van akadva. Már 10 perce itt kellene lenned. Nagyon sok munkád van! – basszus. Eltűntek a szemem elől, én pedig kiesetem a transzból.  

-         -A belvárosban vagyok már. Mond azt, hogy dugóba keveredtem és 20 perc múlva ott leszek.

-        - Jessi!! Ennyivel nem fogod megúszni. Ez már nem az első eset!

-         -Jó, jó 20 perc múlva ott vagyok! – kinyomtam a telefont, majd lemondóan rohantam a munkahelyem felé.

   És igaza volt! Nem úsztam meg egy kis könnyed beszélgetéssel. A főnököm nagyon durván leszidott. Üvöltött velem a becsukott ajtaja mögött, de akkor is mindenki hallotta. Szégyelltem magamat, s majdnem sírtam is. Megalázó volt az egész és ráadásul minden plusz munkát a nyakamba vart. Rákvörös arccal mentem végig a folyosón miközben a kollégáim méregetek. Volt, aki sajnált, s volt, aki hangosan gúnyolódott rajtam. Nem érdekelt. Ők voltak most a legkisebb problémáim. Inkább leültem az asztalomhoz és neki láttam a prezentációkhoz. Próbáltam dolgozni, de mindig csak ő járt a fejembe. A mosolya, a húsos ajkai, ahogy végig csókolták a testemet. Az erős izmos teste, ahogy megfeszült, miközben nekem okozott örömet. Újra magamnak akartam őt, s nem érdekel, hogy a családjától veszem el. Jin, csak őt akarom és senki mást. Ő mindig megtudott vigasztalni, nyugtatni mikor a legszomorúbb és legidegesebb voltam. A karjai voltak nekem a menedékem, a támaszom. Csak ott éreztem magam biztonságban, s megszűnt létezni minden. Barátnőm köröm kopogtatása az asztalom zökkentett ki. Felnéztem rá. Gyönyörű, kecses nő. A férfiak megvesznek érte, de ő kihúzva magát fordít sorba nekik hátat. Mindig irigylem a szépségét, a hosszú fekete haját, és azokat a szép ruhákat, amiket tökéletes testére felvesz.

-         -Mi az? – kérdeztem nem túl lelkesen. Nem volt kedvem hozzá, hogy végig hallgassam az ilyenkor szokásos szentbeszédjét.

-         -Csak megakartam kérdezni, hogy mi újság veled? – kérdezte aggódva, én pedig megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, hogy nem anyáskodni akar. Megvontam a vállamat.

-         -Nem akarok beszélgetni. Bocsi, de sok a dolgom. – morogtam majd vissza bújtam a monitorom mögé.

-         -Fura vagy ma, nagyon fura. Agyilag nem is itt vagy. – hümmögött és csóválta a fejét. Alig ismerem pár hónapja, de nagyon megkedveltük egymást s szavak nélkül tudjuk a másikról, hogy valami nincs rendben.

-         -Van ez így. – nem néztem rá többé, ő pedig ott hagyott feladva a próbálkozását.

   Este volt már s a többiek szép lassan indultak haza. Én még mindig az asztalomnál ültem, s próbáltam behozni a lemaradásomat. Nem akartam, hogy kirúgjanak, mert Szöulban nagyon nehéz ebben a szakmában új munkát találni, ami még jól is fizet. Így hát ha rossz fát teszek a tűzre, mindig próbálom magamat meghúzni és gyorsan megcsinálni mindent, amit kérnek. Hulla voltam már. Megittam az utolsó instantkávémat, amit a fiókban találtam, majd folytattam tovább a billentyűzeten való pötyögtetést. Yeon állt meg ismét az asztalom előtt. Úgy tettem, mint aki nem látja, de nem adta fel.

-         -Jessi! – mondta halkan. – Gyere, menjünk! Elég lesz mára! – mondta lágy hangon. Felnéztem rá és elmosolyodott. Behunytam a szemeimet és vettem egy hatalmas nagy levegőt.

-         -Nem sok van már hátra. – mondtam csendesen. – Tényleg kevés van már. – megkerülte az asztalom és mellém állt, majd a monitorra szegezte a tekintetét.

-         -Valóban nem sok, de ennyit holnap is betudsz fejezni. 3 nap múlva fog lejárni a határidő. Mentsd el és menjünk. Igyunk meg valamit és nézzünk neked valami jó pasit. – elvette az egeret és elmentette a munkámat. Biztatóan mosolygott. Bólintottam, hogy oké menjünk.

   Az este jól telt el, de semmi érdekes nem történt. Iszogattunk és beszélgettünk. Ő hozzá sokkal több pasi oda ment, mint hozzám. Én nem vagyok olyan vonzó, mint ő, de nem is bántam, hogy velem nem foglalkoznak. Nem csak egy férfi kell, az pedig Jin. Nekem ez az este inkább arra volt jó, hogy egy kicsit kikapcsolódjak, és ne teljen el úgy az estém, mint ahogy szokott. Egyedül otthon és sírok.  Reggel sikeresen bejutottam a munkahelyemre, s hamar végeztem azzal, amit tegnap este meghagytam. A főnök irodája felé siettem a kész munkámmal mikor egy ismerős nőt láttam meg. Ugyan az a szőkés haj, ugyanazok a vékony ajkak, stílusos ruhák, az arcvonásai, a túlságosan vékony teste. S a hangja, a visszafojtott nevetése. Feltűnően elegáns nő. A szívem megállt. Megijedtem és kidülledt szemekkel bámulta. Ne, gondoltam magamba. Csak őt ne! Jin felesége. Mit keres itt? Nem akartam felfogni az előttem látott képeket. A főnökömmel beszélget, majd Jin, Jin is odament hozzájuk az egyik folyosóról. Remegtem és majdnem sírtam. Nem értettem mit keresnek ezek itt. Mi dolguk van a főnökömmel? A feleségének megcsörrent a telefonja, majd bocsánat kérően azt mondta, hogy megvárja a férjét a kocsiban. Eltűnt. Nem tudtam megmozdulni csak néztem az ex szeretőmet, miközben a torkomba dobogó szívvel próbáltam visszafojtani a sírást. A főnököm meglátott, majd oda hívott magához. Jin rám tekintett, én pedig haboztam, hogy oda menjek-e. Nem bírtam mozdulni. A szemei megbabonáztak és láttam rajta is a döbbenetet. Kis idő múlva egy apró mosoly húzódott az arcára. Nem akartam oda menni. Eddig csak a távolból figyeltem őt. Minden reggel arra mentem, amerre tudtam, hogy ő szokott járni. Követtem, hogy láthassam őt. Nem álltam erre készen. Nem álltam készen rá, hogy beszéljek vele. Olyan csúnyán hagytuk el egymást, nem akartam, hogy a régi sebek felszakadjanak újból, én pedig a padlóra kerüljek.  A főnököm megint a nevemet mondta türelmetlenül, így kénytelen voltam oda menni hozzájuk. Meghajoltam tisztelettudóan előttük.

-        -Jó napot! – köszöntem nekik. – Készen vagyok az összes prezentációval. – nyújtottam a pendriveot a főnökömnek. Kivette a kezemből és megköszönte. Ott akartam hagyni őket, de a főnök nem engedett.

-         Bang kisasszony, az úr Kim SeokJin! – meghajoltam remegve előtte.

-         -Örvendek! – nem is értem magamat, hogy bírtam ezt kimondani nyugodtan.

-         -Én is! – válaszolta. Ott volt a hangjában, hallottam, hogy tetszik neki ez az egész helyzet. Felnéztem rá és mosolygott. Örül nekem. Halvány mosolyt erőltettem én is az arcomra, de a szívem úgy kalapált, mintha ki akarná lyukasztani a mellkasomat.

-        -Bang kisasszony, ez az úr a Seok cég tulajdonosa, és nekem nagyon jó barátom. Segítséget kért tőlünk, hogy az egyik igen tehetséges énekes növendékét támogassuk és kampányokat készítsünk nekik. Úgy hallottam, mikor maga ide került hozzánk, hogy nagyon ért ehhez, és már dolgozott is Kim úrral együtt. Így mikor az ötletéről először mesélt nekem, úgy döntöttem, hogy erről a részről át teszem magát és csak ezzel fog foglalkozni kisasszony. Pénz nem számít, csak két hónap alatt induljon be Kim úr tehetséges újoncának a karrierje. Bármi áron! – hangsúlyozta ki. – A mai naptól Kim úrnak dolgozik. Ő a maga megrendelője, amiért szép kis összeg lesz a jutalma. Azért kérte a mi segítségünket, hogyha a két cég összedolgozik, akkor így nagyobb esély van a terve megvalósítására. A részletekről ő majd tájékoztatja Önt! – fejezte be a főnököm én pedig azt se tudtam, hogy mit csináljak. Nem akartam elhinni, hogy ilyen van. Ez csak egy álom. Ilyen nincs. Jin a kezét nyújtotta felém, én pedig mint egy félénk kis őzike nyújtottam viszont a kezemet felé.

-        -Bang kisasszony! – mondta lágy, nyugodt hangon, s szemeit nem vette le rólam. – Örülök, hogy megismertem és láthatom. – Végem!